Favale:
Üdv Idegen!
Ez az egyik kedvencem az új albumról, meg a Nincs fék, nincs félelem... :)
Légy ross... (2009.12.05. 23:11)Tankcsapda - Új nap vár
csabi0104:
indulok újra már megin' L.A. (mint Los Angeles ugyanis a lax L.A. reptere),amúgy köszi hogy felrak... (2009.11.25. 18:17)Tankcsapda - (LAX) Jön majd egy gép
A rock and roll egy métely, lázadás és átok, Festették, herélték szolgák és titkárok. De a gitár nem fegyver, a banda sose lesz had, Hát kirakatba tették, nálunk ezt is szabad!
Az Illés pimaszkodott, az Omega álmodott, A Kex bajba került, a Syrius elrepült, Cseh Tamás borozott, Radics is gyakran szokott.
Nehéz csendben tűrtük a negyvenéves telet, Napról napra vártuk azt a tavaszi szelet. Ezek féltek a zenétől, éreztek valamit, Hogy felrobbantja őket, mint a dinamit.
A cenzor élvezett, az LGT létezett, A Bizottság sörözött, a Rice jót röhögött, Az Európa Kiadó üvöltött: Riadó!
Ma nincs sehol korlát, az a fal leomlott, De tönkrement a lélek, valami elromlott. Ki keresi okát, ki javítja sok-sok baját? A zenével a világot és benne saját magát?
Az újság csak mocskol, a hülye tévé rombol, A rádióból szar szól, mit látsz a színpadról? A közönség tapsol, énekel és tombol.
Hej, Bob Dylan, meddig fúj a szél, amiről nekünk régen énekeltél? Meddig fúj, fúj a szél, Az a szél, mondd, fúj-e még?
Ausztrál kutatók szerint a bennszülöttek rituális okokból vésték sziklába több helyen a 20. század közepén kihalt erszényes farkasok képét, mivel így próbálták őket megóvni a kihalástól.
Az Australian Rock Art Research Association elnöke, Ken Mulvaney szerint az északnyugat ausztráliai Pilbara régióban megtalált különleges sziklaképek elsődleges funkciója az volt, hogy egy sajátos rituálé révén az igen ritka állatfajt megvédje a kihalástól. A Pilbara régióban megtalált ábrázolások mennyiségi okokból is komoly felfedezést jelentenek; az a 20 sziklakép, amelyere a kutatók rátaláltak, ugyanis hatalmas „koncentrációnak” tekinthető egy szűk területen.
Egyedi ábrázolások
Mulvaney szerint a képek akár 3000 évesek is lehetnek, mivel az erszényes vagy más néven tasmániai farkasok először ebben az időben kerültek veszélybe. (Körülbelül 4000 éve érkeztek meg ugyanis a kontinensre a dingók.) Az ausztrál kutató ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nem egyszerű művészeti alkotásokkal van dolgunk, hanem elsősorban egy rituálé részeként felfogott képekről. Ez elsősorban a különleges ábrázolásmódból látható, hiszen a kőbe vájt erszényes farkasra számozott csíkozás került, a farkasok mellett pedig egy olyan ősi kengurufaj is látható, amelyek nagyjából a tasmániai farkasokkal egyidőben halhattak ki.
A kutató határozottan kiáll álláspontja mellett: „Úgy gondolom, hogy a farkast és áldozatát azért ábrázolták egy képen, hogy ily módon segítsék elő a farkasok életben maradását. A rituálé a farkasoknak segített volna zsákmányuk elejtésében” – nyilatkozta Mulvaney az ABC Science Online-nak.
Ehhez hasonló rituális képeket már korábban is fedeztek fel Ausztráliában, ám azok nem egy ritka, sőt később kihalt állatfaj megsegítésére készültek, hanem a bennszülöttek étkezési szokásaiban is komoly szerepet játszó állatok elejtését ábrázolják. Ezen „önző” és a bennszülöttek létfenntartását elősegítő rituáléktól azonban úgy tűnik teljesen eltér az erszényes farkas ábrázolása, mivel az állatnak sohasem volt túl jó híre.
Veszélyes, kihalt ragadozó
Az erszényes vagy tasmán farkas Ausztrália és Tasmánia legnagyobb ragadozója volt. Elnevezése ellenére sem a kutyáknak, sem a farkasoknak nem rokona. Erőteljes állkapcsát közel 180 fokra is ki tudta nyitni, amellyel az áldozat fejét szétroppantotta. Zsákmányát főleg kenguruk, törpekenguruk és talajon fészkelő madarak alkották, azonban nem vetette meg a rideg állattenyésztők juhait és birkáit sem. Az őslakosok inkább féltek tőle, néhány farmer pedig egyenesen valamilyen vámpírfélét látott benne, amely megissza áldozatai vérét, aztán otthagyja a tetemet.
A tasmán farkasok vadságát, amely etológusok szerint olyan mértékű volt, hogy csak akkor engedték el áldozatukat, amikor abból már az utolsó szusz is kiszorult, minden valószínűség szerint csak a kihalásukat előidéző dingóké haladta meg. A dingókat kb. 4000 évvel ezelőtt hozták be Ausztrália északi részébe, melyek táplálkozási szokásai megegyeztek a tasmán farkasokéval. Utóbbiak azonban úgy tűnik, nem bírták a kiválasztódás generálta versenyt, és lassan kipusztultak. E folyamathoz az utolsó lökést az ember adta meg.
Az utolsó egyedek
1788 és 1998 között 20 emlős-, 20 madár- és 68 növényfaj tűnt el örökre Ausztráliából. Ezen emlősök között volt Ausztrália legnagyobb termetű őshonos ragadozója, az erszényes farkas is. Az erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus) testfelépítése nagyon hasonló a kutyáéhoz, de a lába rövidebb. Hossza 123–195 centiméter (ebből 38–65 centimétert tett ki a farok), marmagassága pedig 35 és 60 centiméter körül volt. Tömege 15–30 kilogramm lehetett. Bundájának színe a világosszürkétől a sárgásbarnáig terjedt, s vállától a farka felé haladva 13–20, a tigriséhez hasonló függőleges csík húzódott.
Az Thylacinus cynocephalus első eleven példányát 1808-ban sikerült befogni. A későbbi becslések szerint ebben az időben körülbelül 3000 egyed élhetett szabadon, 1888 és 1904 között azonban az ausztrál kormány prémiumot fizetett a megölt állatokért.
Ennek köszönhetően 16 év alatt 2268 tasmán farkast pusztítottak el. Az utolsó két állatot 1930 és 1933 között fogták be. Ezeket a példányokat egy ausztrál állatkertbe vitték, ahol annak ellenére nem szaporodtak, hogy a farkaspárt együtt tartották. Az utolsó farkas 1936-ban pusztult el. Az állat hivatalos védelmét elég későn, 1938-ban hirdette ki az ausztrál kormány. 1937–38-ban, 1945-ben, 1946-ban, majd 1963-ban vezettek expedíciók az állatok felkutatására, ám a kutatók egyetlen állatot sem találtak, csak állítólagos lábnyomaikat fedezték fel.
Felélesztik a kihalt fajt?
Pár évvel ezelőtt a sydneyi Ausztráliai Múzeumban ráakadtak egy üveg spirituszban őrzött tasmániai farkaskölyökre, mely rendkívül jó állapotban maradt fenn.
Az állatot 1866-ban rakták spirituszba, amely Michael Archer professzor, a múzeum igazgatója szerint sokkal jobban tartósít, mint a formalin.
Az Ausztráliai Múzeum kutatóinak azóta sikerült a kölyökegyed tartósított teteméből kivont DNS-molekulák elemzése révén számos gént beazonosítaniuk, amelynek segítségével a szakemberek reményei szerint tíz éven belül feltámaszthatják a legendás állatot.
A délkelet-ázsiai óriásfolyó mentén az utóbbi tíz évben felfedezett, több mint ezer új fajt tartalmaz a WWF frissen megjelent kiadványa.
A Mekong, Délkelet-Ázsia óriásfolyama a 10. leghosszabb vízfolyás a Földön. A tibeti fennsíkon ered, s míg hatalmas deltatorkolattal beleömlik a Dél-Kínai-tengerbe, hat országot szel át. Tibetet és Kínát elhagyva határfolyó Mianmar és Laosz, majd az utóbbi ország illetve Thaiföld között. Átszeli Kambodzsát, végül Dél-Vietnamnál hozza létre fantasztikus deltáját. Miután leereszkedik Tibet magasföldjéről, javarészt trópusi területen folyik, s a folyó menti területek Ázsia legváltozatosabb biomjai közé tartoznak.
Az élővilág sokszínűségét és gazdagságát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az utóbbi tíz évben a Mekong vidékén több mint ezer új fajt fedeztek föl. A WWF természetvédelmi világszervezet Frankfurtban bemutatott albuma, amely az új fajokat tartalmazza, egészen különleges példányokat is tartalmaz. Például a csíkos nyulat, amely a Vietnámi-hegységben őshonos állat, vagy a laoszi szirti patkányt, amely egy különleges rágcsáló, s érdekessége, hogy először, mint gasztronómiai ínyencség került elő a laoszi piacon, majd csak ezt követően fedezte föl természetes élőhelyén a tudományos világ. A tudósok régebben azt gondolták, hogy ez az állat 11 millió évvel ezelőtt már kihalt.
Egy újonnan felfedezett viperafaj
A Desmomyxtes purpurosea egy rózsaszín százlábú, amely Észak-Thaiföld őserdeiben él. Teste 7 cm hosszú, és 88 lába van. Rikító színe a ragadozók elriasztására szolgál, azon kívül mérgező is: testéből ciánt képes kiválasztani. Pontos lelőhelyét titokban tartják a thai zoológusok, attól tartva, hogy máskülönbem azonnal megindulna az állatra vadászó gyűjtők inváziója. További különlegesség egy 2002-ben fölfedezett, addig teljesen ismeretlen világító csörgőkígyó faj.
A WWF kiadványa összesen 1997 és 2007 között fölfedezett 1068 új fajt sorol föl, amelyeket, amelyek közül 519 növény, 279 hal, 88 pók, 88 béka, 22 kígyó és 15 emlős. Ilyen elképesztő gazdagságra senki nem gondolt – nyilatkozta Peter Obdrlik, a szervezet munkatársa, aki hozzátette, hogy számos ismeretlen állat- és növényfaj élhet még a Mekong mentén, ami még fölfedezése előtt örökre eltűnhet a Föld színéről. A Mekong élővilága ugyanis nagyon veszélyeztetett. A rablógazdálkodás egyre nagyobb területeket érint, 2,7 millió hektáron irtották ki az erdőt, és a folyón mintegy 150 vízierőművet kívánnak létesíteni a közeljövőben. Oldrik szerint a folyó élővilágának megóvása érdekében egy legalább 600 ezer négyzetkilométernyi (több mint hat Magyarországnyi) területű védett övezetet kell a Mekong mentén létrehozni.
Kicsi Joe üldögél a padon és tömi a szájába marékszámra a Halloween-kor kapott cukorkákat. Odamegy hozzá egy idős néni és elkezdi mondani a magáét: - Nem tudod gyermekem, hogy a sok cukorka, pláne marékszámra, bajt okoz? Tönkreteszi a fogaidat, gyorsan kihullanak majd, rosszul lehetsz tőle? - Az én nagyapám 105 évig élt. - És ő is így majszolta az édességeket egy ültő helyében? - Nem, ő a saját dolgával törődött.
Az afrikai túra után az újgazdag feleség mesél a barátnőjének: - Képzeld, a dzsungelben előttünk termett egy hatalmas hím gorilla. A férjem balra szaladt, én jobbra, de megbotlottam és elestem. És akkor az a félelmetes, hatalmas állat rám vetette magát, és egymás után ötször a magáévá tett. - Te jó isten! Ez borzalmas! És azután mi történt? - Semmi! Nem ír, nem is telefonál...
- Ki az abszolút kommunista? - ??? - Aki sarlóval borotválkozik, és kalapáccsal veri a fejét, hogy vörös csillagokat lásson!
A növekvő szén-dioxid-kibocsátás miatt a gyors ütemben savasodó tengervíz a korallzátonyok mintegy ötödét már elpusztította. A folyamat nem állt meg.
A korallzátonyokat apró korallpolipok építik föl, kalciumkarbonát, azaz mészkő kiválasztásával. A zátonyok, amelyek a Föld leggazdagabb tengeri biomjainak alapját képezik, rendkívül érzékenyek a környezeti változásokra. Megóvásuk nem csak a biodiverzitás megőrzése miatt fontos. A zátonyok védik a partokat a nyílt tengeri hullámbetörésektől, gazdasági hasznuk is van, és körülbelül félmilliárd ember megélhetése közvetlenül függ tőlük.
Az eredményeket az ENSZ 14. Klímakonferenciáján mutatta be a korallzátony-figyelő világhálózat (GCRMN), amely szerint a képződmények pusztulása világszerte tapasztalható. A hálózat munkájában résztvevő Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) elnöke, Julia Marton-Lefevre szerint az elmúlt húsz évben elpusztult a korallzátonyok 19%-a, és ha a szén-dioxid-kibocsátás a jelenlegi mértékben folytatódik, akkor a következő néhány évtizedben a ma még élő zátonyok nagy része is el fog tűnni.
A jelenség mögött egyértelműen a CO2-kibocsátás áll. A légkörbe kerülő szén-dioxid legnagyobb részét, mintegy harmadát az óceánok nyelik el. Az egyre szénsavasabbá váló vízben azonban növekszik a kalciumkarbonát vízoldhatósága, amelynek hatására szétmállik a korallmészkő, a telepeket létrehozó és karbantartó apró állatkák pedig elpusztulnak. A korallzátonyok teljes pusztulását csak a széndioxid-kibocsátás abszolút minimumra való leszállításával lehet csak elkerülni – jelentette ki Marton-Lefevre. A korábbi előrejelzéseknél mintegy tízszer gyorsabb ütemben savasodó tengervíz már nem csak a koralltelepeket, hanem más mészképző élőlényeket, pl. a csigákat, kagylókat is veszélyezteti.
Egyedi ábrázolások
