Bolhatojás 2.0

Ausztrál kutatók szerint a bennszülöttek rituális okokból vésték sziklába több helyen a 20. század közepén kihalt erszényes farkasok képét, mivel így próbálták őket megóvni a kihalástól.
 

Az Australian Rock Art Research Association elnöke, Ken Mulvaney szerint az északnyugat ausztráliai Pilbara régióban megtalált különleges sziklaképek elsődleges funkciója az volt, hogy egy sajátos rituálé révén az igen ritka állatfajt megvédje a kihalástól. A Pilbara régióban megtalált ábrázolások mennyiségi okokból is komoly felfedezést jelentenek; az a 20 sziklakép, amelyere a kutatók rátaláltak, ugyanis hatalmas „koncentrációnak” tekinthető egy szűk területen.

Egyedi ábrázolások

Mulvaney szerint a képek akár 3000 évesek is lehetnek, mivel az erszényes vagy más néven tasmániai farkasok először ebben az időben kerültek veszélybe. (Körülbelül 4000 éve érkeztek meg ugyanis a kontinensre a dingók.) Az ausztrál kutató ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nem egyszerű művészeti alkotásokkal van dolgunk, hanem elsősorban egy rituálé részeként felfogott képekről. Ez elsősorban a különleges ábrázolásmódból látható, hiszen a kőbe vájt erszényes farkasra számozott csíkozás került, a farkasok mellett pedig egy olyan ősi kengurufaj is látható, amelyek nagyjából a tasmániai farkasokkal egyidőben halhattak ki.

 A kutató határozottan kiáll álláspontja mellett: „Úgy gondolom, hogy a farkast és áldozatát azért ábrázolták egy képen, hogy ily módon segítsék elő a farkasok életben maradását. A rituálé a farkasoknak segített volna zsákmányuk elejtésében” – nyilatkozta Mulvaney az ABC Science Online-nak.

Ehhez hasonló rituális képeket már korábban is fedeztek fel Ausztráliában, ám azok nem egy ritka, sőt később kihalt állatfaj megsegítésére készültek, hanem a bennszülöttek étkezési szokásaiban is komoly szerepet játszó állatok elejtését ábrázolják. Ezen „önző” és a bennszülöttek létfenntartását elősegítő rituáléktól azonban úgy tűnik teljesen eltér az erszényes farkas ábrázolása, mivel az állatnak sohasem volt túl jó híre.

Veszélyes, kihalt ragadozó

Az erszényes vagy tasmán farkas Ausztrália és Tasmánia legnagyobb ragadozója volt. Elnevezése ellenére sem a kutyáknak, sem a farkasoknak nem rokona. Erőteljes állkapcsát közel 180 fokra is ki tudta nyitni, amellyel az áldozat fejét szétroppantotta. Zsákmányát főleg kenguruk, törpekenguruk és talajon fészkelő madarak alkották, azonban nem vetette meg a rideg állattenyésztők juhait és birkáit sem. Az őslakosok inkább féltek tőle, néhány farmer pedig egyenesen valamilyen vámpírfélét látott benne, amely megissza áldozatai vérét, aztán otthagyja a tetemet.

A tasmán farkasok vadságát, amely etológusok szerint olyan mértékű volt, hogy csak akkor engedték el áldozatukat, amikor abból már az utolsó szusz is kiszorult, minden valószínűség szerint csak a kihalásukat előidéző dingóké haladta meg. A dingókat kb. 4000 évvel ezelőtt hozták be Ausztrália északi részébe, melyek táplálkozási szokásai megegyeztek a tasmán farkasokéval. Utóbbiak azonban úgy tűnik, nem bírták a kiválasztódás generálta versenyt, és lassan kipusztultak. E folyamathoz az utolsó lökést az ember adta meg. 

Az utolsó egyedek

1788 és 1998 között 20 emlős-, 20 madár- és 68 növényfaj tűnt el örökre Ausztráliából. Ezen emlősök között volt Ausztrália legnagyobb termetű őshonos ragadozója, az erszényes farkas is. Az erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus) testfelépítése nagyon hasonló a kutyáéhoz, de a lába rövidebb. Hossza 123–195 centiméter (ebből 38–65 centimétert tett ki a farok), marmagassága pedig 35 és 60 centiméter körül volt. Tömege 15–30 kilogramm lehetett. Bundájának színe a világosszürkétől a sárgásbarnáig terjedt, s vállától a farka felé haladva 13–20, a tigriséhez hasonló függőleges csík húzódott.

 Az Thylacinus cynocephalus első eleven példányát 1808-ban sikerült befogni. A későbbi becslések szerint ebben az időben körülbelül 3000 egyed élhetett szabadon, 1888 és 1904 között azonban az ausztrál kormány prémiumot fizetett a megölt állatokért.

Ennek köszönhetően 16 év alatt 2268 tasmán farkast pusztítottak el. Az utolsó két állatot 1930 és 1933 között fogták be. Ezeket a példányokat egy ausztrál állatkertbe vitték, ahol annak ellenére nem szaporodtak, hogy a farkaspárt együtt tartották. Az utolsó farkas 1936-ban pusztult el. Az állat hivatalos védelmét elég későn, 1938-ban hirdette ki az ausztrál kormány. 1937–38-ban, 1945-ben, 1946-ban, majd 1963-ban vezettek expedíciók az állatok felkutatására, ám a kutatók egyetlen állatot sem találtak, csak állítólagos lábnyomaikat fedezték fel.

Felélesztik a kihalt fajt?

Pár évvel ezelőtt a sydneyi Ausztráliai Múzeumban ráakadtak egy üveg spirituszban őrzött tasmániai farkaskölyökre, mely rendkívül jó állapotban maradt fenn.

Az állatot 1866-ban rakták spirituszba, amely Michael Archer professzor, a múzeum igazgatója szerint sokkal jobban tartósít, mint a formalin.

 Az Ausztráliai Múzeum kutatóinak azóta sikerült a kölyökegyed tartósított teteméből kivont DNS-molekulák elemzése révén számos gént beazonosítaniuk, amelynek segítségével a szakemberek reményei szerint tíz éven belül feltámaszthatják a legendás állatot.